Temple Grandin: Képekben gondolkodom

Életem az autizmussal (1996)

(Könyvajánló, részletek)

…az öreg Johnt, amint kapukon dolgozik. Ha ezt a képet hagyom tovább futni, a film a kaput hegesztő Johnról átugrik egy csomó apró jelenetre, amikor különböző projektekhez kapukat készíttettem. Minden film újabb emlékképeket hív elő, és végül a képzeletem nagyon messzire kalandozik az eredeti problémától. A következő képen lehet, hogy már az öreg Johnnal beszélgetek, vagy a munkások háborús történeteit hallgatom - ahogyan ez valóban megesett egyszer, mikor a markológép megbolygatott egy kígyófészket, ezért két hétig senki nem mert a közelébe menni.

Ez az asszociációs lánc jól mutatja, hogyan kalandozhatnak el a gondolataim a tárgytól. A súlyos autizmussal élőknek komoly nehézséget okoz az ehhez hasonló, végeláthatatlan asszociációs láncok megszakítása. Én képes vagyok visszatérni az eredeti csapásvonalra. Ha észreveszem, hogy nagyon elkalandoztam, egyszerűen figyelmeztetem magamat, hogy térjek vissza az eredeti kérdéshez.

A jó verbális képességekkel rendelkező, saját gondolkodásukra reflektálni képes autizmussal élők jelentős része vizuális gondolkodási mechanizmusról számol be. Azoknál a súlyosan érintetteknél, akik tudnak beszélni, de nem képesek megfogalmazni, hogyan gondolkodnak, gyakran az asszociatív gondolkodásra utaló mintázatokat lehet felfedezni. Charles Hart a Without Reason (Ok nélkül) című könyvében autizmussal élő fiáról és testvéréről ír. Így jellemzi a fia gondolkodási mechanizmusát: „Ted gondolkodási folyamatai nem logikusak, hanem asszociatívak." Ez magyarázatot ad Ted ilyesfajta kijelentéseire: „Nem félek a repülőktől. Ezért szállnak olyan magasan." Ted asszociációs alapon kapcsol össze két különálló információt: azt, hogy magasan szállnak a repülők, és azt, hogy ő nem fél a magasságtól.

A vizuális információ-feldolgozás egy másik jele, hogy az autizmussal élő emberek jelentős része kiválóan teljesít a kirakójátékok megfejtésében […]

Az autizmus és az állati viselkedés

Azok az állatkerti állatok, amelyek rácsok mögött, sivár btonkörnyezetben élik le az életüket, és sokat unatkoznak, gyakorta alakítanak ki rendellenes viselkedési formákat, például himbálják magukat, összevissza mászkálnak, dülöngélnek. Ha a fiatal állatok magányosan kerülnek ilyen környezetbe, jelentősen sérülnek, és szokatlan, autisztikus tüneteket produkálnak. Ilyen például a túlzott izgatottság, a sztereotip viselkedések, az öncsonkítás, a hiperaktivitás és a zavart társas kapcsolatok. Az ingerszegény környezet rendkívül káros az idegrendszerre. Ezeknek az állatoknak a rehabilitációja különösen nehéz.

Ember- és állatkísérletek is bizonyítják, hogy az érzékszervi élmények korlátozása a központi idegrendszer hallásos és tapintásos túlérzékenységét eredményezi. Az érzékelés korai korlátozása gyakran hosszú távú következményekkel jár. Az üres betonkifutóban tartott kiskutyák rendkívül nyugtalanok lesznek a zajokra. Az agyhullámaik még hat hó-nappal azután is fokozott ingerlékenységet mutatnak, hogy a betonkifutóból eltávolították és egy farmon nevelik őket. Az autizmussal élő gyerekek egy részének agyhullámai ha-sonló, túlzott éberséget mutatnak. Patkánykísérletekkel kimutatták a normális érzékszervi ingerektől való megfosztottság káros hatásait. A kölyökpatkányok bajszának levágása azt eredményezi, hogy a bajuszból érkező ingerek feldolgozásáért felelős agyterületek túlérzékennyé válnak, mivel nem kapnak kellő mennyiségű beérkező ingert. Ez a rend-ellenesség igen makacs, az agyterületek azután is rendellenesek maradnak, hogy a bajusz visszanőtt. Lehetséges, hogy az autizmussal élő gyerekek zavart ingerfeldolgozása, a torz vagy nem elegendő mennyiségű input eredményezi azt, hogy az agyuk másodlagos problémákat fejleszt ki. Az ingerek torzulása hatással lehet a normálisnak tekintett érzelmek kialakulására is.

A fiatal állatot körülvevő környezet befolyásolja az agy szerkezetének fejlődését. Bill Greenough, az Illinois-i Egyetem munkatársa kimutatta, hogy a játékokkal és a játszásra alkalmas létrákkal felszerelt ketrecben nevelkedett patkányoknál a látásért és hallásért felelős agyterületeken magasabb a dendritek (az ingerületfelvételért felelős idegsejt-nyúlványok) száma. Én a disszertációm részeként végeztem egy kísérletet, amelyben úgy találtam, hogy az üres mű-anyag rekeszben nevelt, ezért később rendellenesen turkáló sertéseknél magasabb az orrból érkező ingerek feldolgozásáért felelős agyterületeken a dendritek száma. Ennek az abnormális „dendritkötegnek" a kiépülése magyarázat lehet arra, hogy miért olyan nehéz azoknak az állatkerti állatok-nak a rehabilitációja, amelyek éveket töltenek sztereotip viselkedésekkel. Éppen ezért olyan fontos autizmus esetén minél korábban elkezdeni a terápiát és a fejlesztést, hogy a fejlődő idegvégződések a megfelelő helyekre csatlakozzanak.

Az autizmussal élő emberek képesek nagyon szoros érzelmi kötődések kialakítására. Hans Asperger német orvos, akiről a szindróma a nevét kapta, azt állítja, a széles körben elterjedt vélekedés, miszerint az autizmus érzelmi szegénységgel jár, téves. Az én érzelmi kötődéseim ugyanakkor sokkal inkább kapcsolódnak helyekhez, mint emberekhez. Néha azt gondolom, az érzelmi életem leginkább az állatokéra hasonlít, mivel az érzelmeim egyszerűbbek és nyíltabbak, mint az emberekéi, és a tehenekhez hasonlóan nekem is helyspecifikus érzelmi emlékeim vannak. Például számos tudatalatti emléket nem tudok felidézni, mert túl fájdalmas lenne, és az érzelmi memóriám nagyon gyenge. Erősen kétséges, hogy egy szarvasmarha érzelmileg feldúlttá válik, ha rágondol arra a cowboyra, aki ostorral megverte. Az viszont mérhető, hogy félelmi reakciót mutat - megnő a pulzusszáma és a stresszhormonszintje -, ha meglátja ezt az embert, vagy visszakerül arra a helyre, ahol a verés történt. Az állatok a veszélyt gyakran egy bizonyos hellyel társítják. Az autizmussal élők szintén rendelkeznek hely- és tárgy-specifikus memóriával. Ha visszamegyünk oda, ahol vala-mi jó történt velünk, vagy meglátunk egy tárgyat, amelyhez kellemes érzések társulnak, az segít újra átélni az örömün-ket. Ha pusztán rágondolunk, az nem elég.

Bennem erős érzelmi reakciókat váltanak ki azok a helyek, ahol több napig vagy hétig tartózkodtam egy-egy állattartó telep megtervezésekor. Az egyik ügyfelem egyszer azt mondta, olyan aggodalommal és gonddal csináltam végig a kéthetes projektet, ahogy egy anya bánik újszülött gyermekével. Azok a helyek, amelyekbe sok időt fektetek, érzelmileg fontossá válnak számomra. Amikor visszatérek, már ahogy közeledem, általában elönt a félelem. Bepánikolok, attól félek, hogy nem fognak beengedni a szívemnek kedves helyre. Tudom, hogy ez irracionális, mégis minden helyet, ahol dolgozom, alaposan átnézek, hogy biztos lehessek benne, később majd ismét be tudok jutni oda. A nagy húsfeldolgozó üzemeknél biztonsági őrszolgálat van, de én szinte minden üzemnél rájöttem, hogyan kerülhetem meg az őröket, arra az esetre, ha a hely érzelmileg fontossá válik számomra, és szeretnék visszamenni. Amikor autóval el-hajtok az üzem mellett, felmérem, hol vannak lyukak a kerítésen, hol nincs lelakatolva a kapu, és ezeket örökre bevésem az emlékezetembe. A lezárt utaktól való félelmem nagyon erős, mintha csapdába ejtett állat volnék.

Nálam a kerítéslyukak és a mellékutak felderítése ha-sonló ahhoz, ahogy az állatok egy új területet szemügyre vesznek. Ilyenkor ellenőrzik, van-e biztonságos menekülőútvonal, vagy esetleg olyan nyílt területen kell áthaladni, amely tele lehet ragadozókkal. Nem valószínű, hogy engem ezeknél a kapuknál megállítanának […]

Kiegészítés: Autizmus/Asperger és karrier

Aggódva figyelem az autizmussal élő, magasan funkcionáló emberek és az Asperger-szindrómások karrierlehetőségeit. Amióta megírtam a Képekben gondolkodom című könyvet, egyre több tehetséges gyerek kapja meg az Asperger címkét. Nyugtalanít, hogy egy részüknek a címke akadályt jelent a karrierjük kibontakoztatásában. Leginkább azokért aggódom, akik átlagon felül okosak, de az iskolában nem találkoznak kihívásokkal - ők egyszerűen azért viselkednek rosszul, mert unatkoznak az órákon. Ezek a gyerekek sokszor éppen az Asperger címke miatt nem kapják meg a tehetségükhöz mért oktatást.

Én magam unatkozó, rosszul tanuló gyerek voltam. Egészen addig semmit sem tanultam, amíg fel nem karolt a mentorom, Mr. Carlock, aki a középiskolában reál tárgyakat tanított. Az évek során megfigyeltem, hogy a magasan funkcionáló autizmusban érintettek közül azok lesznek sikeresek az életben, akik megkapják az alábbi két dolgot: mentorálás és tehetséggondozás. Akik nem tudják felépíteni a karrierjüket, azoknak általában nem volt mentoruk, és nem részesültek tehetséggondozásban. Én egy olyan pályán, a szarvasmarha-tartási berendezések tervezésében találtam meg a helyemet, ahol használni tudom a vizuális adottságaimat. Megfigyeltem, hogy rengeteg nem diagnosztizált aspergeres személy dolgozik sikeresen mindenféle szakmában. Ismerek olyat, aki üzemmérnökként egy gigantikus, több millió dolláros húsüzemet vezet. Egy másik telepen találkoztam egy vezető karbantartóval, aki egyértelműen diagnosztizálatlan aspergeres volt. A fénymásolómat meg-javító férfi aspergeres vonásokkal rendelkezett, és több olyan újságírónak adtam már interjút, akik szintén autizmus-spektrumzavarral éltek. Az egyetemi professzorok közt is akad számos aspergeres, a számítástechnikai iparágban […]

Kurzust indított társas viselkedésből. Rengeteg mérnök-hallgató rendelkezik enyhe Aspergerrel. A társas viselkedés megtanítása rendkívül fontos az autizmus-spektrumzavarral élő fiatalok számára. Nem azt mondom, hogy képezzük át az összes aspie-t társasági emberré. Ők a legritkább esetben akarnak pusztán a társaság kedvéért társaságba járni. Ugyanakkor fontos, hogy ismerjék a jó modort, például ne tűnjenek slampos alaknak, mert hetekig ugyanazt a piszkos inget hordják.

A párhuzamos feladatvégzés nehézsége és az autóvezetés elsajátítása

Többféle feladat egyidejű elvégzése a mai napig nehézséget jelent számomra. Rettentően szenvednék, ha pénztáros lennék egy forgalmas étteremben, ahol egyszerre kellene visszaadni és beszélni valakihez. Gyakran megkérdezik, hogyan tanultam meg autót vezetni, ha nehezen megy az egyidejű feladatvégzés. A válasz az, hogy azért tudok vezet-ni, mert az autó működtetése, a kormányzás, fékezés egy idő után automatikus készséggé vált. A kutatások kimutatták, hogy amikor először tanulunk meg egy motorikus képességet, akkor tudatosan kell odafigyelnünk rá. Ha azon-ban a készséget teljesen elsajátítottuk, az agykéreg elülső része már nem aktiválódik, csak a motorikus részek kapcsol-nak be. Én arizonai marhatelepekhez vezető utakon tanul-tam meg vezetni, egy évig egyáltalán nem vezettem autó-pályán vagy forgalmas úton. Emiatt az egyidejű feladatvégzés nem jelentett problémát: mire végül elkezdtem forgalomban vezetni, addigra az agykérgem elülső része teljes feldolgozási kapacitását a forgalom figyelésének szentelhette. Ja-vaslom, hogy az autizmus-spektrumzavarral élő személyek, ha meg akarnak tanulni vezetni, körülbelül egy évig könnyű, kis forgalmú utakon vezessenek, míg automatizálódik és már nem igényel gondolkodást a kormány- és a fékhasználat meg a többi művelet.

Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a szabadban a hangyák tanulmányozásával és az erdő felfedezésével. A mai gyerekek számára hiányoznak az ilyen élmények. Én imád-tam a parton kagylókat gyűjteni, furcsa köveket keresgéltem, a gyűjteményem a szerszámkamránk egyik polcán kapott helyet. Jó mulatság volt a többiekkel a botúsztató verseny. Bedobtunk a hídról egy botot a patakba, átszaladtunk a hídon, és néztük, kinek a botja jön ki először a másik oldalon. Richard Louv Last Child in the Woods (Az utolsó gyerek az erdőben) című könyve rengeteg gyakorlati taná-csot ad, hogyan lehet felkelteni a kicsik érdeklődését a ter-mészet iránt. Egy zsebkendőnyi erdő vagy elvadult szántó-föld kiváló lehetőség, hogy érdeklődést keltsünk a biológia, a rovarok, a természetvédelem és egy sor izgalmas foglalkozás iránt. A világ a gyerekek számára tele van érdekes, fel-fedezésre váró dolgokkal.