Donna Williams: Léttelenül

Egy autista nő naplója

(Könyvajánló, részletek)

A szekrény sötétségében megtaláltam magamban Carolt. Benne minden megvolt, amit az emberek szerettek. Carol sokat nevetett. Carol tudott barátkozni. Carol hazahozott dolgokat. Carolnak volt anyja.

Anyám nagy örömére Carol viszonylag normálisan tudott viselkedni. Mosolyogva, kedveskedve, kuncogva, tökéletes táncoló babává vált, még épp időben ahhoz, hogy Mr. Willoughby jóslata valóra váljon: "Hozza vissza néhány év múlva!" Időközben Donna eltűnt. Ekkor már ötéves voltam.

Senkit sem szerettem nevén szólítani, beleértve magamat is. Sosem mondtam meg, hogy azt gondolom, Carolnak hívnak, és aki velem találkozik, az csak színészfigurákat lát. A titok elárulásától ugyanaz a félelem tartott vissza, amely félt Carol világának elvesztésétől is. Erősen meg kellett markolnom ezt a világot, mert csak így találhattam meg a kiutat belső börtönömből. Újonnan kialakított személyiségem elszakadt attól a belső éntől, amely még mindig foglya volt a megnyomorított érzelmeknek. Ez már több volt egyszeri eseménynél. Ez lett az életem, és nem vehettem tudomást az érzelmi énemről, nem vehettem tudomást Donnáról. Fokozatosan valóban elvesztettem Donnát, és egy újfajta csapdába kerültem. Carol célja elfogadhatatlan volt: maga a társadalmi elfogadottság. Így Carol került a színpadra. Willie - a világ felé irányított másik énem, a teljes önfegyelem megtestesítője megkötve ült a közönség sorai közt. Donna pedig a szekrénybe volt zárva. Huszonkétévesen ismét beültem abba a szekrénybe és magamra csuktam az ajtót, abban a reményben, hogy megtalálom magamat.

Mire otthagytam ezt a kisegítő iskolát, lassan Carollá váltam. Carol beszélt az emberekhez. Megtanultam, hogyan beszéljek neki. Az emberek valószínű úgy gondolták, hogy jót tett a kisegítő iskola. Valószínűleg így is volt. Mindenestre, ártani nem ártott.

Sosem szerettem széken ülni. Fáradhatatlan lábaim voltak, melyeket nem tudtam nyugton tartani, lehetetlenné tették, hogy nyugton üljek egy széken. Szerettem érezni a talajt magam alatt. Minél nagyobb részem volt a talajon, annál jobban éreztem magam. De egyik nap egy olyan székre kerültem, amely egy nagy darab lány mellett állt. Elizabeth-nek hívták. Éppen egy embert készített kartonhengerből és papírból. Teljesen magával ragadott a haja, amely egy hosszú fonott copfba volt összefogva. Végighúztam a kezem a copfján. Rámnézett, és megijesztett, ahogy az arca hozzákapcsolódott a hajához. A haját akartam megérinteni, nem őt magát. Elmondta, hogy Elizabeth-nek hívják. Emlékezetem szerint ez volt az első alkalom, hogy valakit önszántamból megérintettem, még ha csak a haját is.

Addig folytogattuk magunkat, amíg kék nem lett a fejünk, köhögtünk, és hörögve vettük a levegőt. Megpróbáltuk benyomni a szemünket, hogy színeket lássunk, és addig sikítottunk, amíg torkunk vörösre nem rekedt.

Mindezt igen jó mókának tartottam. Felfedeztem, hogy valakivel meg tudok osztani fizikai érzéseket. Mások társaságában a fizikai érzékelésem leállt, olyan zsibbadttá váltam, hogy ahhoz, hogy valamit érezzek egyáltalán, a legszélsőségesebb végletekig kellett erőltetnem magam.

Később Sandra talált egy másik barátot. Azt mondtam rá, hogy kövér; ő azt mondta rám, hogy őrült vagyok. Ketten, az új barátja és ő, megpróbáltak bevonni a barátságukba. Nem tudtam megbirkózni ezzel a feladattal, egyszerre két barát sok volt. Úgy oldottam meg a helyzetet, hogy mindkettőjüket elutasítottam.

Gyakran játszottam egyedül a mászóka tetején, nézegettem a naptáraimat, fára másztam, szétszedtem virágokat, körbe-körbe pörögtem, és közben bámultam a napot. Utána aztán elestem és néztem, ahogy forog a világ. Szerelmes voltam az életbe, de iszonyúan egyedül. Pedig sok gyerek vonzódott hozzám. Elképedve figyeltek, ahogy végigsétálok a mászóka tetején, himbálózom a tíz méter magas faágon; magyarul, amint "őrült" dolgokat csinálok.

Az osztálytermek egyszerűen a játszótér meghosszabbodásának tűntek, a játszótér pedig az osztálytermekének. A tanár hamar megtanulta, hogy ne engedjen el egyedül a vécére, mert gyakran elkószáltam és nem jöttem vissza. Ilyenkor kint élveztem az életet a játszótéren. Elég természetesnek tűnt számomra, hogy ha valami nem tetszett, akkor megkeresem a módját, hogy elkerüljem. Így visszatekintve, már el tudom képzelni, milyen furcsa lehetett a tanáromnak, amikor kihívták a játszótérre, mert az egyik diákja az iskola legmagasabb fájának a tetejéről lóg lefele, és éppen azt énekli, hogy "Ó, a világ tetején..."

Mindenki összegyűlt alattam. Kiabáltak. Egyre hangosabban éne- keltem, és egyre magasabbra hintáztam. Végre megéreztem a sürge- tésüket és megijedtem. Rettegve lemásztam.

Ebben az időben megint megvizsgáltak részleges süketség gyanújával, mert bár tudtam beszélni, magát a nyelvet gyakran nem úgy használtam, mint a többiek, és gyakran nem értettem meg, amit mondtak nekem. Bár a szavak szimbólumok, nem lenne teljesen igaz azt állítani, hogy nem értettem a szimbólumokat. A vonatkozások egy egész rendszerét tudtam magaménak, és úgy gondoltam, ez az "én nyelvem". Inkább a többiek nem értették az általam használt jelképrendszert, és nem állt módomban - persze nem is akartam elmagyarázni, hogy mire is gondolok. Bármi, amit csináltam, kezdve azzal, amikor két ujjamat összetettem, egészen addig, hogy magam alá húztam a lábujjaimat, valamit jelentett, mégpedig valamiféle magam megnyugtatását, azt, hogy ura vagyok a helyzetnek, hogy senki nem nyúlhat hozzám, akárhol a fenében találom is magam. Néha közel voltam ahhoz, hogy megpróbáljam elmondani, hogyan érzem magam, de ez általában annyira halvány közlés volt, hogy gyakran nem vették észre, vagy "őrült Donna” új kis hülyeségének tartották.

Végül eljöttem Terry iskolájából, és visszatértem a saját régi iskolámba. Ekkorra már annyira zárkózottá váltam, hogy alig észleltem, ami körülöttem zajlott. Amikor kezdtem magamhoz térni, ismét a tárgyak világában kerestem a kapaszkodót. Bámulatba ejtettek a szavak és a könyvek, így adtam a belső káosznak külső rendezettséget. [...]

Anyám arra használta a megismert szavait, hogy hátborzongató krimiket olvasson, amelyeken villámgyorsan átrágta magát. Én is olvastam. Telefonkönyveket és utcanévjegyzékeket. Idővel rájöttem, hogy semmire nem jutok azokkal a regényekkel,

amelyeket az iskolában olvastattak velem. Rendjén el tudtam őket olvasni, de nem bírtam felfogni, hogy miről is szól a könyv. Mintha az értelem elveszett volna a jelentéktelen szavak tömkelegében. Ahogyan más megtanulja a gyorsolvasást, én úgy vettem rá magam, hogy megtaláljam minden mondatban a fő szavakat, és azon túl átengedjem magam a könyv általános hangulatának. Egy bizonyos mértékig még működött is a módszerem. Így ahelyett, hogy alaposan és sikeresen végigrágtam volna magam egy könyvön úgy, hogy a tartalmából végül semmire sem emlékeztem, már képes voltam inkább csak átnézni a szöveget, és felfogni legalább néhány szereplő nevét, és legalább néhány dolgot, ami történt velük.

Olyan volt, mintha a túl erős koncentrálástól semmi sem maradna meg. Ha a feladatot nem önszántamból választottam, óhatatlanul elmerültem, akárhogy akartam is figyelni. A tanulás, hacsak nem vágytam rá és magam tanítottam magamat, rajtam kívüli és nehezen felfogható maradt, mint bármi más betolakodás "a világból".

Imádtam a dolgokat másolni, kitalálni és elrendezni. Imádtam az enciklopédia sorozatunkat. Mindegyik elején voltak számok és betűk, és újra meg újra ellenőriztem, hogy sorrendben vannak-e, vagy éppen sorrendbe tettem őket. Újra káoszt rendeztem.

Imádtam a gyűjteményeket, és hordtam haza a könyvtárból a könyveket a sok különböző fajta macskáról, madarakról, virágokról, házakról, művészeti alkotásokról - bármiről, amit csoportokba lehe- tett sorolni. Az iskolai feladataim is ilyenek voltak. Ha például tehenekről kellett írnunk, előállítottam egy táblázatot, részletes rajzokkal, minden egyes fajta tehenet megnevezve. Lehet, hogy az érdeklődésem az ismétlésben merült ki és nem volt alkotó jellegű, de legalább újból elkezdtem érdeklődni a környezetem iránt. Ezt az állapotomat mindig a "halottaiból feltámadt állapothoz hasonlítottam. Ilyen apró lépések mindig nagy eredménynek számítottak.

Szerettem telefonkönyveket olvasni. Rájöttem, hogyan lehet in- gyen telefonálni a sarki fülkéből, és módszeresen végigmentem a telefonkönyvön. Felhívtam minden betűhöz tartozó első és utolsó nevet. Mindig elmagyaráztam, hogy azért telefonálok, mert ők az első A betű, az utolsó B stb. Általában letették; néha a fenébe kívántak; de, mint minden mást, ezt is, ha egyszer elkezdtem, végig kellett vinnem. A lényeg az volt, hogy elmozdultam a dolgoktól az emberek- kel való kommunikálás felé. A fülke a saját, kényelmesen személyte- len osztálytermem volt.

Nagy ritkán telefonvégre került egy-egy beszédes idős ember, akinek aztán lyukat beszéltem a hasába, alig engedve, hogy ő is hozzátegye a magáét.

A kategóriák iránti kutakodásom nem állt meg az enciklopédiáknál. Végigolvastam a telefonkönyvet, és megszámoltam az összes Szabót, vagy egy név variációit. Kezdtem felfedezni az állandóság fogalmát. Büszkén jártam fel-alá a házban és öntöttem magamból a legújabb fel felfedezéseimet. Képtelen voltam felfogni, azilyesmik miért untatják felfedez az embereket. Gondolom, ők már túl voltak ezen a fázison, Azután az utcai névjegyzékek iránti rajongásom új dimenzióval bővült: a dolgokkal való foglalkozástól előreléptem a ragaszkodásig hozzájuk. Elkezdtem hazavinni gazdátlan macskákat és kiscicákat, mint ahogy Carol is hazavitt engem sok-sok évvel azelőtt. A kedvenc utcáimról kezdtem őket elnevezni - Beckettet a Beckett utcáról, Dandyt a Dandy utcáról. Fontos volt, hogy mindezt ábécérendben tegyem, ezzel tükrözve a saját rendszeresen felépített fejlődésemet.

Noha az iskolában nem tudtam megfelelni, igencsak motivált, kitartó és rendszeres voltam olyan dolgokban, amelyek valaki más figyelmét legfeljebb csak néhány percre kötötték volna le. Ez talán feje tetejére állított világnak tűnt, de elszántam magam, hogy az állandóságot végleg a magamévá teszem. A legtöbb dolog állandó változásban volt, és ezért sosem volt időm felkészülni rájuk. Emiatt jelentett számomra élvezetet és biztonságot, ha dolgokat újra és újra megismételhettem.

Mindig is szerettem azt a mondást, hogy "Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni". Lehet, hogy míg más gyerekek egyre csak fejlődtek, én éppen el voltam veszve a foltjaimban és csillagjaimban, és ezért maradtam le. Az utolérésért és szinten maradásért vívott harc gyakran túl nagy teherré vált, és azon kaptam magam, hogy mindent próbálok lelassítani, és egy kis időt nyerni. Valami mindig visszahívott.

Lehet, hogy képes lettem volna érezni az éhség, az álmosság, a vécére menés szükségét. Lehet, hogy az az igyekezetem, hogy egy lépéssel mindig le legyek maradva a teljes éberségtől, azzal járt, hogy az agyam ezekről a szükségletekről nem vett tudomást; természetesen nem vettem tudomást a jelzésekről, csak gyenge voltam, ingerült és morcos, mégis túlságosan elfoglalt, hogy ilyesmik miatt megállíthassak.

Bár az “elmerülésemet" kiváltó érzés igen gyakran és ellenőrizhe tetlenül jött, rájöttem, hogy választhatok: beadom a derekam vagy megpróbálok küzdeni ellene. Ez hipnotikus erejű volt, és gyakran hagytam magam, sőt néha vágyódtam az érzés után, mikor elkerült. Olyan volt, mintha függőségbe kerültem volna ettől az állapottól.

A dolgok lelassításának egyik módja az volt, hogy hosszan pislogtam, vagy föl-le kapcsolgattam a villanyt jó gyorsan. Ha nagyon gyorsan pislogsz, úgy viselkednek az emberek, mint a régi mozifilmekben, vagy olyan, mintha te kezelnéd a mentőautó villogó lámpáját. Ha valami, akkor ez a pislogás jelentett egyfajta reakciót a hallott hangra. Ha valakinek zavart a hangszíne, egyből rákezdtem. A tévékészülék hangerejét is fel-le kapcsolgattam. Így sikerült feldarabolnom a hangokat, a képet meg boldogan néztem. Vagy időről időre befogtam a fülemet. Ezzel talán azt próbáltam jelezni, mennyire nehezemre esik folyamatosan figyelnem az emberekre.

Ha ideges voltam, kényszeresen beszéltem. Néha magamban is. Ennek egyik oka az volt, hogy annyira süketnek éreztem magam, ha semmit nem mondtam. Mintha az érzékszerveim csak akkor működtek volna folyamatosan, ha a saját világomban maradok, ami a többiek kizárását jelentette. Anyám és apám azt hitték, hogy süket vagyok. Mögöttem állva felváltva zajt csaptak, és én még csak nem is pislogtam. El is vittek hallásvizsgálatra. A vizsgálat kimutatta, hogy nem vagyok süket, és ennyiben is maradtak. Évekkel később újra megvizsgálták a hallásomat. Kiderítették, hogy a hallásom jobb az átlagosnál, még olyan frekvenciákat is meghallok, amelyeket normálisan csak állatok hallanak. A hallásproblémám nyilvánvalóan abból adódott, hogy ingadozott a hangok iránti éberségem. Ez viszont azt jelenti, hogy az éberségem olyan bábuhoz hasonlított, amelynek mozgatását az érzelmi állapotom stressz-szintje határozta meg.

Volt egyféle hang mindenesetre, amelyet mindig szívesen hallgat- tam: bármit, ami fémesen csengett. Anyám szerencsétlenségére a bejárati csengőnk ebbe a kategóriába esett, így hát a végtelenségig tudtam nyomogatni mániákusan. Néhány hatástalan verés után végül is leszerelték. De a mánia az mánia. Levettem a csöngő hátlapját, és most már kézzel működtettem, az ajtón belülről.

Kezdte ezdtem úgy érezni, hogy valami hiányzik, de nem tudtam, mi az. Volt egy babám, és minden áron fel akartam vágni, hogy megnézzem, vannak-e érzései belül. Fogtam egy kést, és megpróbáltam szétfeszíteni, de megijedtem a következményektől, így egyszerűen tovább tűnődtem a következő néhány évben.

Az utolsó napon, az iskolában egy barátommal együtt lézengtünk az osztályteremben, míg a többiek kint játszottak az udvaron. Belenéztünk az asztalon heverő tanári naplóba. A barátnőm elolvasta, hogy mit írt róla a tanárunk. Én is megkerestem a nevemet a W-nél, és egyből kibökte a szememet egy mondat: "Donna Williams lelkileg zavart gyerek."

Mr. Reynolds visszajött a szomszédos tanáriból, és rajtakapott minket. Mérges volt. Mégis, mit csináltok? - kérdezte fennhangon. -Miért írtad ezt rólam? - kérdeztem vissza. Mi az, hogy zavart vagyok?

Semmi jogotok nem volt belenézni a naplóba - vágott vissza. A jelentést talán a pszichológiai tanácsadóból küldhették. Úgy hagytam el az iskolát, hogy szét voltam szakadva a tanárom iránt érzett utálat és a zavarodott hála között, amiért kihozta belőlem azt, amit.

Úgy tűnik, hogy minél idősebb lettem, annál nyilvánvalóbbá vált, mennyire nem tudok kommunikálni; vagy csak egyszerűen most kezdtem észrevenni a többiek "aggódó" megjegyzéseit. Öcsém és anyám megjegyzéseit viszont nem az aggodalom szülte, hanem az ellenséges türelmetlenség.

Ha éppen beszélős kedvemben voltam, gyakran csak beszéltem és beszéltem, bármiről, ami érdekelt. Minél idősebb lettem, annál több minden érdekelt, és annál hosszabban taglaltam a dolgokat. Megbeszélni igazából nem akartam semmit, valamint válaszokra és véleményekre sem számítottam a többi embertől, és gyakran tudomást sem vettem róluk vagy túlbeszéltem rajtuk, ha közbevágtak. Az egyetlen fontos dolog számomra az volt, hogy beszéd közben meg tudjam válaszolni a saját kérdéseimet, ami gyakran sikerült is.

Ha valamit nem tudtam, akkor vagy úgy tettem, mintha tudtam volna, vagy meggyőztem magam, hogy nem is akarom tudni. Ha muszáj volt kérdezni, inkább a levegőt céloztam meg. Ez Így volt, amíg csak vissza tudok emlékezni, és általában nagyon így feszültté váltam a tehetetlenségtől, amikor rájöttem, nagyobb akadalyt jelentett valakit megkérdezni, mint amennyit a kérdés megért egyáltalán.

A legkülönbözőbb módszereket dolgoztam ki, hogyan kerüljem meg ezt a problémát. Az iskolában egyszerűen odaálltam valaki elé, hogy felkeltsem a figyelmét, és elkezdtem beszélni a témáról, ami foglalkoztatott, bár általában túlságosan közvetlennek tartottam volna, hogy eláruljam, miért beszélek éppen valamiről. Az emberek általában nem foglalkoztak a csevegésemmel, azt gondolván, hogy csupa kijelentéseket teszek, nem pedig kérdezek - az általam ismert egyetlen módon. Ezt még az is bonyolította gondolom, hogy én meg arról nem vettem tudomást vagy túlbeszéltem rajta, amit vá laszként kaptam. Ennek ellenére fontos volt számomra tudni, hogy figyelnek rám, ezért minden mondatomat elkezdtem azzal nyitni, hogy "Hé" vagy "Tudod mit?", és azzal zárni, hogy "érted?", "rendben?" vagy "oké?". Ezek a kifejezések már annyira kiszámíthatóak voltak, hogy az emberek így viccelődtek, gúnyolódtak velem. Már előre mondták a várható nyitó- és zárszavakat.

Ugyanez volt otthon is. Anyám, tudván, hogy ez zavar, csúfondáros módon rávett, hogy "maminak” szólítsam. Mivel veréssel fenyegetett, beadtam a derekam, de olyan utálattal erőltettem ki a szót a számon, hogy olyan volt, mintha káromkodnék. Később legfeljebb arra tudtam rávenni magam, hogy a keresztnevén hívjam. Ennek ellenére, mégis meg akartam tudni dolgokat. Gyűjteni akartam a tudást. A szokott módon fel-alá járkáltam, beszélve, igyekezve, hogy felkeltsem a többiek figyelmét, és csak mondtam és mondtam a magamét, a magam indirekt módján. Anyám elnevezte ezt a szóbeli kommunikációt "vakerálásnak". Ez definíció szerint gondolom azt jelentette: érthetetlen, buta bla-bla.

Számomra ez a "vakerálás” volt a saját személyes módszerem a beszélgetésre, és semmi esetre sem volt érthetetlen. Hihetetlen mennyiségű bátorságra volt szükségem ahhoz, hogy hallgatóságot keressek magamnak, és olyasmiről beszéljek, ami érdekel. Saját magam számára ettől fájdalmasan sérülékennyé váltam. Ezzel magamról, személyazonosságomról fejeztem ki valamit. Az a félelem, amivel mindez együtt járt, nem engedte meg, hogy bármi személyeset bármilyen más módon fejezzek ki.

Olyan volt, mintha a saját eszemen kellene túljárnom, és ezért kell ez a nemtörődöm csevegés; bármilyen más mód már a szándéknál elhalna. Olyan, mintha érzelmi szorulásom lenne, és a szavak másképp nem hagynák el a számat. Ha nem dolgoztam volna ki ezeket a módszereket, a szavaim, csakúgy, mint a könnyeim és a sikoltásaim, némák maradtak volna, mint ahogy azok is maradtak egy évvel később.

Általában erőltetni kezdték az emberek, hogy térjek a tárgyra. Ha negatív mondanivalóm volt, ez könnyen ment. Csak úgy záporoztattam a véleményeket, amelyeknek semmi közük sem volt a szemé- lyemhez vagy a szükségleteimhez. Jöttek, mint a poénok a parodistáktól.

Emlékszem, hogy úgy hétéves koromban hogyan kaptam egy pofont, miután besétáltam valakinek a házába, kijelentettem, hogy "itt nagyon nagy a kosz", majd lelkesen közöltem a vendéglátóval, hogy "csak egy karja van". Ez eléggé jellemző volt rám, és szép hírnévre is tettem szert, mint olyasvalaki, aki bántó, durva és szókimondó. Később ugyanez a tulajdonságom tiszteletet is ébresztett, mondván "sosem fél attól, hogy kimondja, amit gondol".

Carol és Willie alakjai mögé bújva el tudtam mondani, amit gondoltam, a baj csak ott volt, hogy azt nem tudtam kimondani, amit éreztem. Az egyik megoldás az volt, hogy távolságtartó ridegséggel szóltam olyasmiről, ami valami érzelmet ébresztett bennem. Ezt bizonyos mértékig mindenki így csinálja, hogy elrejtse az érzelmeit, de nekem mindig aktuálisan kellett erről döntenem így aztán igencsak élettelennek tűnhettek a reakcióim.

Ez ugyanaz a taktika volt, mint amelyet még akkor alkalmaztam, amikor évekkel korábban Carol megteremtésére volt szükségem ahhoz, hogy érintkezni tudjak. Bármit, amit a jelenben éreztem, vagy le kellett tagadnom, vagy olyan beszélgetési formába kellett öntenem, amit más csacsogásnak, cseverészésnek, pofázásnak vagy "vakerálásnak” nevezett. Számomra "költészetben szólás" volt.

A többi kemény gyerek azt hitte, hogy fékezhetetlen és elmebajos vagyok; a tanárokkal káromkodtam, hajigáltam, ami a kezem ügyébe akadt, az iskolából állandóan megléptem és romboltam, amit csak értem - beleértve saját magamat is. Próbáltam rávenni a többieket, hogy próbálják meg addig rázni a kezüket, míg le nem esik a csukló- jukról, vagy a fejüket, míg el nem kezd zörögni az agyuk.

Gyakran nem vettem levegőt, összeszorítottam a hasizmomat, és addig feszítettem a belső nyomást magamra, amíg teljesen vörös lettem, remegtem és elájultam. A többiek nevettek, és őrültnek mondtak. A tanár szerint súlyosan zavart gyerek voltam. Úgy éreztem, hogy nem kértem a "világukból", nem kívántam részt venni benne, és ha már muszáj volt, akkor én diktáltam a feltételeket; szabadnak éreztem magam, hogy bármikor elsétáljak vagy eltűnjek.

A sport jelentette nekem a legrosszabbat. Utáltam csapatokba Arendeződni, másik csapat e tellen játszani vagy utasításokat követ- ni. Minden igyekezet, mely arra irányult, hogy álljak be a tornasorba, mindjárt szétdobált tornaszerekkel végződött, ami néha még veszé- lyes is volt. Az egyik tanár, aki nyilvánvalóan nem értette problémáim teljes mélységét, egyszer eldöntötte, hogy "móresre tanít".

A saját fejemen belül megpróbáltam — amennyire csak lehetett— teljes életet élni, és ha ki is fejeztem valamit, azt csak nagyon jelképes és zavaró módon tettem. Eldöntöttem, kiölöm az énem egy részét. Ahogy erősödött a dühöm, anyám magamba épített változata megfenyegetett, hogy kizár saját belső énemből. Eldöntöttem, megölöm Willie-t.

Korábban kaptam egy kis farmernadrágos, pólós fiúbabát. Bevontam a testét egy darab piros skótkockás anyaggal; a nagymamán viselte sokat ezt a mintát. Beszíneztem a szemét zöld zsírkrétával fényes zölden világított.

Találtam egy kisméretű papírdobozt, befestettem feketére. Meg vártam, míg senki nincs otthon, kimentem a halastóhoz, és eltemettem Willie jelképes változatát a fekete koporsójában, rendkívüli módon ügyelve arra, hogy minden nyomot eltüntessek magam mögött. Visszamentem, és írtam neki egy sírverset: Menj csak, mondom, könnyáztatta idegenem ... attól tartok, elsüllyedtél a sok álom alatt, amelyek végül elkerültek, és a sok elérhetetlen csillag alatt. Menj csak, mondom. Most rajtam a sor... és semmisülj meg a múlt árnyaiban, hogy én az erősebb utat járhassam.

Visszatekintve, nem a tátongó semmibe akartam visszatérni. Ez az eset azt a vágyamat fejezte ki, hogy felül tudjak kerekedni azokon a konfliktusokon, amelyek léttelen világomat annyira szükségessé tették. A konfliktust - mindig is az okozta, hogy föl kellett adnom a kontrollt, és kapcsolatba kellett kerülnöm másokkal. Minél jobban igyekeztem, annál erősebb lett a konfliktus. Minél jobban magamba zárkóztam, és elhárítottam másokat, annál világosabbá vált minden.

Mint mindig, most is az indított a kapcsolatfelvételre, hogy bebizonyítsam az épelméjűségemet, és elkerüljem az intézetbe zárást. Az "én világom" elmeállapota volt az oka annak, hogy ezt a helyzetet nem tudtam sokáig fenntartani. Ebben a hipnotikus állapotban meg tudtam ragadni a legegyszerűbb dolgok mélységét is minden színekre, ritmusra és ingerekre bomlott. Ez az elmeállapot olyan vigasztalást tudott nyújtani, amit sehol másutt nem találtam meg ilyen mértékben.

Gyakran kérdezgettek, nem szedek-e drogokat. Már kisgyerekko rom óta hatalmasak voltak a pupilláim, és ettől valóban drogosnak néztem ki. Ha néha szedtem, akkor azért, hogy legyen mire fogni s viselkedésemet, vagy hogy felerősödjön az amúgy is eltávolodott tudatom. Ez a tudatállapot - gondolom - egyfajta féléberséget jelen- tett, mintha a testem ébren lenne, de én magam aludnék. Amikor feladtam az igyekezetet, hogy éber legyek, és reagáljak a világra körülöttem, akkor teljesen visszatértem ebbe az állapotba, és csak olyankor éreztem, hogy hű vagyok magamhoz. Ha ébren maradtam és figyelmes mindarra, ami körülöttem történt, akkor mindez renge- teg energiámba került, és mindig úgy éreztem, hogy harcolok. Gon- dolom, másnak is így tűnt.

Ha agyi károsodás miatt voltam ilyen, akkor az intelligenciám mindenesetre nem károsodott, bár, úgy tűnik, a józan ész hiányzott belőlem.

Mindent, amit befogadtam, előbb dekódolni kellett, mintha az információnak előbb át kellett volna jutnia egyfajta bonyolult vizsgálati procedúrán. Néha egy-egy mondatot többször elmondattam magamnak, mivel csak darabjaiban hallottam, és az agyam úgy vagdosta szavakra a mondatot, hogy a végeredmény furcsa és gyakran érthetetlen maradt. Olyan volt egy kicsit, mint amikor valaki a tévé hangerő gombját csavargatja.

Az embereknek adott válaszaim is, hasonló módon, gyakran késve jöttek, mivel idő kellett az agyamnak az elmondandó kibogozgatására. Minél nagyobb nyomás alatt álltam, annál nehezebben ment.

Ha már nem csak egyes szavakként, de teljes egészében felfogtam, amit mondtak nekem, akkor a mondanivaló fontossága mindig kizárólag arra az egy pillanatra vagy helyzetre vonatkozott. Ezért volt az, hogy amikor egyszer egy kirándulás után komoly fejmosást kaptam azért, hogy az ember nem firkál a Parlament falára, és én megígértem, hogy soha többet nem csinálok ilyet, akkor tíz perccel később elkaptak, amint éppen valami mást írtam az iskola falára. Számomra világos volt, hogy nem hagyom figyelmen kívül, amit mondtak, meg nem is csak szórakozom: nem pontosan ugyanazt csináltam, amit korábban.

A viselkedésemen értetlenkedtek, de én is az övéiken. Nem arról volt szó, hogy nem tartottam tiszteletben a szabályaikat, hanem hogy nem tudtam lépést tartani a minden egyes esetre vonatkozó rengeteg szabállyal. Értettem a kategorizáláshoz, de ezt a fajta általánosítást szinte képtelen voltam felfogni.

Amikor bezárkóztam, kizártam másokat. A saját családomban úgy éreztem, ezt nagyjából én irányítom. Ugyanakkor éppen az a veszély, hogy megváltoznak a körülményeim (bármilyen rosszak voltak is), vett rá arra, hogy mindenáron meggyőzzem az embereket: képes vagyok az általuk oly sokra értékelt “normalitásra". Ez volt az oka annak, hogy - erősen akaratom ellenére - olyan keményen harcoljak olyan kevés jutalomért, elérve az örömteli eredményt, hogy éber és fogékony maradok.

Ezen félelem eredményeképpen, hogy elveszik tőlem "a világomat", vettem rá magamat erőszakkal, hogy olykor megtagadjam a “saját világomat", és felvegyek egy tálalhatóbb, illemtudóbb, társaságibb, ámde érzelmek nélküli burkot. "Ők" sosem férhettek hozzá valódi énemhez, de nagy lelkesedésükre egyre ritkábban látogattam meg saját magamat.

Lassan felhagytam a foltok nézésével, már nem vesztem bele a színekbe. Kezdtem elveszteni a körülöttem levő dolgok iránti erős ragaszkodásomat, és így maradt "azok" sekélyes biztonsága és töké letes garanciamentessége. Már csak utálatom volt valódi, és ha nem voltam mérges, akkor bocsánatot kértem, amiért lélegzem, amiért helyet foglalok, és még azért is bocsánatot kértem, hogy bocsánatot kértem. Ez az élethez való jog teljes megtagadása volt a következmé nye annak, hogy próbáltam megtanulni normálisan viselkedni. Kí vülről minden azt üzente, hogy normális viselkedésem állandó finomításán áll vagy bukik a túlélésem. Belül pedig tudtam, hogy ez voltaképpen azt jelenti: aki vagy ami természetes módon lennék, az nem méltó az elfogadásra, a ragaszkodásra vagy magára az életre.

Szerettem az egyik tanáromat, ami igen szokatlan volt nálam mivel vagy nem szerettem őket, vagy közömbös voltam irántuk Viszont valakit szeretni komoly akadályokkal járt, mivel ettől sokkal idegesebb lettem és készületlen, mintha olyasvalakivel lett volna dolgom, akit nem szerettem. Nem tudom, miért szerettem ezt a tanárt, talán mert kevés volt benne a magamutogatás. Mindig arról beszélt, hogy a történelem folyamán mi történt különböző hátrányos helyzetű csoportokkal. Nem lehetett a szavaiban dacot, előítéletet vagy véleményt érezni - egyszerűen a tényeket tárgyalta.

Teljesen képtelen voltam arra, hogy normális hangon beszéljek hozzá. Elkezdtem felvenni egy erős amerikai akcentust, és kitaláltam magamnak egy hozzá illő külön háttértörténetet és személyazonosságot. Mint mindig, most is képes voltam meggyőzni magam, hogy én magam vagyok ez az új alak, és következetesen tartottam is magam hozzá hat hónapon át.

Míg a többi tanár szemében én voltam maga az ördög, ez a tanár úgy látta, hogy élénk vagyok, szórakoztató, és öröm engem tanítani. A félév végén átnyújtottam neki a legfontosabb iskolai munkát, amelyet bármelyik középiskolai tanárom valaha is kapott.

Az összes diák kapott időpontot és témát, amiről írni kellett. Engem különösen érdekelt, hogy a feketékkel hogyan bántak a hat- vanas években Amerikában. Elmondtam a tanáromnak, hogy amire készülök: titok, és beleegyezett, hogy kitoljuk a határidőmet, mivel lelkesen beszámoltam alkotásom egyre növekvő méreteiről. Minden egyes témába vágó könyvön átrágtam magam, képeket vágtam ki, rajzokat készítettem a teleírt papírokra, ahogy mindig is tettem, hogy megvilágítsam a leírt témám lényegét. A többi tanuló átlagosan három oldalnyi anyagot adott be. Én büszkén átnyújtottam a huszonhat oldalas, képekkel és rajzokkal teli, különleges művemet. Ötöst kaptam, és bátortalanul, de azonnal elhagytam az amerikai akcentusomat.

A középiskolás éveim alatt ez volt a legnagyobb teljesítményem. Természetesen ezt a "művemet" nem annyira a saját érdeklődésem miatt készítettem, hanem hogy elnyerjem a tanár tetszését. Sajnos ezt a hajlamomat lényegében azóta sem tudtam legyőzni.

Állítólag nagy szerencsém volt, hogy sikerült megcsípnem egy kisegítő munkát egy áruházban. A munkámat imádtam, de utáltam emberekkel foglalkozni.

Paradicsomi állapotnak éreztem a körbefutó sok polcot és állványt, tele színes holmival, fényes cipőkkel, megszámozott csomagok sora- ival, és minden folyósókon elrendezve. Szinte hihetetlen volt, hogy éppen azt kell csinálnom, amit a legszívesebben csinálok: mindent rendbe szedni. Számokat kellett végigszámolni és elrendezni, színeket, méreteket és típusokat kellett csoportosítani; minden osztályt elkülönítettek a többi osztálytól, és külön néven hívták; ennek a világnak volt garanciája, és ez az áruház élt is vele.

Én voltam a legjobb kis munkásuk, mondták. A legkülönbözőbb osztályok kértek "kölcsön", hogy rendbe hozzam a rendetlenséget náluk, amit rekordidő alatt meg is tettem, a legapróbb részletekig. Az a fajta gyerek voltam, aki kézzel porszívózta a szőnyeget, porszívó nélkül. Ha bármi kilógott a sorból, ki kellett igazítanom; és míg ezt tettem, míg visszaállítottam a rendet, biztonságban éreztem magam. Ennek ellenére állandóan figyelmeztettek, hogy a "hozzáállásom problematikus". Ugyanis, ha vásárlók fordultak hozzám segítségért, teljesen keresztülnéztem rajtuk. Mivel pedig éppen a nekik történő segítés lett volna egy áruházi munka legfontosabb feladata, a főnö- keim nem húnyhattak szemet efölött. Ha végül valóban foglalkoztam a vevőkkel, azt olyan keserű megvetéssel tettem, hogy mindig pa- naszt tettek a vásárlók a durva lányra ezen és ezen az osztályon.

A vásárlók néha megkocogtatták a vállamat. Ilyenkor szóltam, hogy várjanak, és kényszeresen tovább rendeztem a polcokat és állványokat. Ha újra próbálkoztak, nyersen figyelmeztettem őket, hogy mondtam már, hogy várjanak. Gyakran nem akarták elhinni, hogy ennyire szemtelen vagyok. Mindenesetre nem szándékosan voltam szemtelen. Ezek az emberek hívatlanul megpróbáltak megfosztani attól a választási lehetőségemtől, hogy akarom-e az érintést, bár számukra az csak vállkocogtatás volt. Azt éltem meg, hogy ezek az emberek saját önzőségük miatt megfosztottak a nyugalom biztonságérzetemtől, amit - velük ellentétben nem találtam meg a "mindennapi élet" általuk kínált variációjában. Amikor megpróbálták elmagyarázni, hogy mások hogyan a viselkedésemet, lassan megtanultam, hogy minden két értelmezése van: az övék és az enyém. Ezek a "segítőkész emberek megpróbáltak segíteni abban, hogy “legyőzzem a szemtelen ségemet", de sosem próbálták meg megérteni, hogy én hogyan látom a világot. Annyira egyszerűnek tűnt számukra. Voltak a szabályok A szabályok helyesek voltak. Nyilvánvalóan a segítségükre szorultam, hogy meg tudjam tanulni én is azokat.